moksz Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség
Vissza 2017-06-05

MOKSZ Életműdíjasok: Berecz Ilona nagyinterjú

„Védőoltás kellett a vébére, még jó, hogy végül beadattam!”
Balett táncosból egyéni műkorcsolyázó, műkorcsolyázóból jégtáncos, jégtáncosból jégtánc edző – olyan színvonalon, hogy elmondható: nélküle ma nem tartana ott a magyar jégtánc, amilyen magas szintet mostanra elért hazánkban a szakág. A 2016-17-es szezon egyik Életműdíjasa, a még ma is aktív edző Berecz Ilona, Ili néni mesélt, aki saját élsportolói pályafutása után jégtáncosok generációit juttatta Európa-bajnokságig, junior vébé ezüstéremig, világbajnoki- vagy éppen olimpiai részvételig.

„Édesapám szépérzékű ember volt”
Egy Andrássy úti lakásból indult útjára az a kivételes karrier, amelyet a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség idén Életműdíjjal jutalmazott. Mindössze három és fél éves volt Berecz Ilona, amikor balettiskola költözött a házukba – szülei beíratták, a kislányról pedig hamar kiderült, hogy jó érzéke van a mozgáshoz. Az 1955-ös Budapesti rendezésű Európa-bajnokság ihlette meg az akkor már 8 éves lány édesapját, ezután kezdte el műkorcsolya edzésekre hordani gyermekét. „Vicces,, hogy az apukám, és nem az anyukám? Édesapám nagyon szépérzékű ember volt” – emlékszik vissza mosolyogva Ili néni, aki idén decemberben lesz 70 éves. „Olyan jó volt az egyensúlyérzékem – valószínűleg a balett miatt –, hogy az egyszer sem estem el az elején, élveztem” – mesélte a kezdetekről. „Pikó Sándor volt az az idős edző, aki felfigyelt rám.”
(Az 1985-ös Tokiói VB-re induló csapat Berecz Ilona hátsó sor jobbról a 2., itt mint az Engi-Tóth kettős edzője. Kozári Klári néni másik életműdíjasunk pedig, hátsó sorban középen.)

Egy év múlva már versenyzett is, ekkor még egyénizőként, később nemzetközi versenyeken is megmérkőzhetett. Hiába volt azonban stabil a technikai tudása, néhány évvel később őt is elérte a női műkorcsolyázók általános problémája. „Nagyon gyorsan, hirtelen megnőttem, addig mindig a kis Berecz voltam, bár az apukám nagyon magas ember volt, várható volt, hogy én sem maradok alacsony. Azáltal pedig, hogy megnőttem, elbizonytalanodtam, nagyon messze lett a jég hirtelen, az ugrásokkal gondom támadt.”

Edzés ólommellényben, loncson, trapézon, medencében
Ráadásul edzőjének egyedi módszerei sem könnyítették meg számára magabiztosságának visszaszerzését. „Ekkor már Jurek Eszter édesanyjánál, Pusi mamánál készültem, aki kísérletező típus volt. Ő maga nem volt korcsolyázó, csak a lányai, a férje professzor volt a Műszaki Egyetemen, így a fizikához volt kötődése, és ebből fakadóan mindig kitalált valami újat. Akkoriban még nem álltak redelkezésremodern eszközök, de volt például egy mellényem, amelybe ólomlapokat raktak, abban kellett az ugrásokat gyakorolni, ha pedig levettük, akkor ugyanazzal a lendülettel magasabbra tudtunk ugrani. Ezzel nem is volt baj, de mindig új belemenéseket talált ki az ugrásoknál, és ezt mindig két héttel a verseny előtt kezdte el rajtam kikísérletezni” – nosztalgiázott. „Előbb-utóbb az ugrásokkal így gond lett, és annyira már nem voltam lelkes, mindig inkább a szép korcsolyázásomat dicsérték és azt, hogy mennyire muzikális voltam. Tovább próbálkoztunk, jártam artistaképzőbe is, a légtornászokkal gyakoroltam Pataki Ferenc olimpiai bajnok tornász segítségével, tanítottak loncson, trapézon, hogy az ugrásaim biztonságát visszaszerezzem, ez is Pusi néni ötlete volt – de nem jártunk sikerrel.”

Külön élmény volt számára ebből az időszakból, hogy készülhetett az olimpiai- és világbajnoki ezüstérmes, kétszeres Európa-bajnok csehszlovák, anyai ágon cseh és szlovák, apai ágon magyar és német felmenőkkel rendelkező Karol Divin irányítása alatt is.  „Pozsonyban éltek, jól beszélt magyarul. Az édesapja Magyarországon volt edző, Almássy Zsuzsi pedig akkor tűnt fel, mint a jövő reménysége. Miatta hozták Budapestre Divin Karcsi bácsit, aki azért foglalkozott más versenyzőkkel, így velem is. Mindenkinek volt valami sajátos módszere, nála például vízben tanultuk az ugrásokat a Hajós Alfréd Uszodában, mert loncsozásra nem volt annyi lehetőségünk” – mesélte Ili néni.

„Mit akar itt mellettem ez a fiú?”
Váltás a jégtáncra szinte a véletlen műve volt. „Az édesapám hordott a hajnali edzésekre, így barátkozott össze Sugár Pisti apukájával. Akkor még rendszeresen rendeztek Füreden Balaton-bajnokságot, egy ilyen alkalommal ment oda hozzá Tóth Endre, az akkori „menő” jégtáncos párok edzője, és megkérdezte: „Berecz bácsi, mit kínlódik ez a lány az ugrásokkal, amikor olyan jó mozgása van ahhoz, hogy jégtáncos legyen?” Apukám nem lelkesedett, végül pedig annyit kérdezett:de kivel? „Például Pistivel” – vágta rá Sugár István édesapja, aki ott állt mellette. Azon a nyáron már ki is próbáltuk” – mondta az egykori sportoló. Sokan kételkedtek azonban abban, hogy egyéni műkorcsolyáról ilyen későn még váltani lehet jégtáncra, és az elején valóban voltak nehézségek. „Az első pillanatokra úgy emlékszem vissza, hogy nagyon útban van nekem: mit akar itt mellettem ez a fiú? Nagyon nehezen szoktam meg azt, hogy nem csinálhatok azt, amit akarok, egyedül.”

Derült égből világbajnokság
Az első szezonjukban itthon ifjúsági bajnokok lettek, egy évre rá, 1965-ben pedig a felnőttek között a bronzérmet szerezték meg, ezzel pedig a Korda Györgyi, Vásárhelyi Pál és Mató Edit, Csanádi Károly duók mögött harmadik számú magyar kettősként már az Európa-bajnokságon is bemutatkozhattak. „Meg kellmondjam, utolsók lettünk, de ez azért nem kedvetlenített el bennünket.” Innen fokozatosan lépdeltek felfelé a ranglétrán, a csúcs két 8. hely (1969 és 1970) volt a kontinensviadalok tekintetében. Az 1969-es Eb-n ráadásul kivívták a világbajnoki részvétel jogát is azzal, hogy legyőzték a Mató-Csanádi kettőst.

„Úgy mentünk ki, hogy nem mi voltunk a magyar bajnokok, itthon még nem sikerült megvernünk őket, bár nagyon közel álltunk hozzá. Akkor még az is számított a pontozási rendszerben,  melyik bíró hányadik helyre teszi a versenyzőket, és mindössze egy helyezési pontszámmal lettek nálunk jobbak. Érezte mindenki, hogy szoros a verseny, és azt mondták, hogy az utazik a világbajnokságra, aki az Európa-bajnokságon előrébb végez. Ez a világbajnokság Colorado Springsben volt” – mesélte Berecz Ilona. Akkor még az ilyen utazásokhoz külön oltások volt szükségesek, a fiatal lány viszont nem érezte úgy, hogy ők lennének az esélyesek. „Nem akartam elmenni beadatni a védőoltásokat. Úgy voltam vele,  nem mi vagyunk a magyar bajnokok, úgysem mi megyünk. Végül Pisti rávett, mondta, hogy nem lehet tudni, mi fog történni, csak menjünk el. Végül az utolsó pillanatban még is beadattam magamnak – erre mit ad isten? Megvertük Matóékat” – nevetett. „Már ott az Eb-n megkaptuk a jegyeket – nagy felhajtás volt, mert akkor még ritkábban voltak versenyek tengerentúlon, és a nemzetközi szövetség szervezte az utat. Nem  akkor mentünk, amikor akartunk,,  volt egy charter járat, ők béreltek egy repülő gépet, és az összes európai indulót összeszedték Zürichben, és arra a gépre fix jegye volt az indulóknak” – gondolt vissza sportolói karrierjének legizgalmasabb pillanataira. „Ráadásul a világbajnokságon 13-ok lettünk, ami nagyon szép emlék, ritka élmény volt, versenyzőként a legszebb.”

„14 kötelező tánc volt, de nem edzettünk többet, mint a mai jégtáncosok”
Berecz Ilona és Sugár István még következő évben is versenyeztek, ám ahogy a sportág fejlődött, egyre nőtt a felkészülési körülményeik miatti hátrány. „Addigra már szinte mindenki fedett pályán edzett, nekünk maximum 1-2 hét jutott külföldi edzőtáborokban. Nem csak az volt a rossz, hogy nekünk időnként szakadó esőben, szembeszélben is korizni kellett, hanem a jégminőség. Mi a rossz jégen óriási energiákat mozgattunk meg a kellő lendületért, utána pedig elmentünk versenyezni, és a jó jégen vissza kellett magunkat fogni, hogy beférjen a programunk a pályára – görcsben volt az embernek a lába.”

Ili néni kitért az akkori és a jelenlegi jégtánc közötti különbségekre is. „A mai gyerekek el sem tudják képzelni, hogy akkor még 14 kötelező tánc volt, és előző este sorsolták ki azt a hármat, amit le kellett korcsolyáznunk a versenyen. Jobban meg kellett tanulni az alapokat, mint most, mert egy-egy lépéstípus több táncban is benne volt, a kulcslépéseket kellett az adott táncra alkalmazni.  Mi sem edzettünk többet, mint a mostani versenyzők, csak mások voltak az elvárások” – magyarázta.

Íróasztal helyett jégpálya palánk
Férjével, Vedres Mátyással is jégpályán ismerkedett meg, méghozzá a Kisstadionban, ahol egymást váltották a műkorcsolya és jégkorong edzések, így találkozott egymással a tehetséges hoki kapus és a kiemelkedő műkorcsolyázó. Már jégtáncos volt, amikor beiratkozott az Ybl Miklós Építészeti Főiskolára, ám az Európa-bajnoki, majd a világbajnoki lehetőségek és eredmények miatt szüneteltette tanulmányait. Később, sportolói karrierjének befejezésével elhelyezkedett egy építészeti irodánál műszaki rajzolóként, ám amikor megszületett kislánya, Noémi, nem tudta magát megosztani a munkahely, a jég és gyermeke között, így főállásnak választotta az edzősködést.

Berecz Ilona, Ili néni eredményekben szintén gazdag edzői pályafutásával az idei Életműdíjasokat bemutató sorozatunk második részében foglalkozunk.

Seat