moksz Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség
Vissza 2017-06-22

MOKSZ Életműdíjasok: Berecz Ilona nagyinterjú 2. rész

Vezércikk fotó (Bálint Csaba archívumából) jobbról balra: 1982 Spartacus versenyzők és edzők: Bálint Csaba, Berecz Ilona, Engi Klára, Tóth Attila, Miklósi Nóra, Száraz András, Péterfy Judit, Jurek Eszter (Tucsi néni)

„Néha tényleg jobban akarom, mint a tanítványok!”

Az Ybl Miklós Építészeti Főiskolát sportolói karrierje érdekében feladva Berecz Ilona jégtáncos pályájának befejezése után lánya születése miatt végül az edzői képzést végezte el, és olyan jégtáncos duókat segített karrierjük csúcsára, mint a junior világbajnoki ezüstérmet szerző Péterfy Judit, Bálint Csaba kettős, vagy Engi Klára és Tóth Attila, akik három Európa-bajnoki és egy világbajnoki negyedik helyet hoztak, az olimpiákon pedig mindkétszer hetedikek lettek. A 2016-17-es szezon Életműdíjasával készült interjú második felében edzői pályafutásáról beszélgettünk Ili nénivel.
Bálint Csaba archívuma: 1980 Junior VB 2. helyen a Péterfy-Bálint kettős. Másik hírességünk jobbról a 2. Dr. Terták (született Tardonfalvy) Elemér bácsi.

Az első sikerek, az első nehézségek
Ígéretesen indult a közös munka Bálint Csabával és Péterfy Judittal: a junior vébé ezüst mellett Európa-bajnokságon 8., világbajnokságon 13. hely a legjobbjuk – akárcsak mesterüknek. „Csaba nagyon bízott bennem, ő az a típusú versenyző volt, aki úgy állt hozzá: ha én vagyok az edzője, akkor én mondjam meg, mit csináljon. Juditnak nevelőapja mindent meg szeretett volna ragadni azért, hogy ők előbbre jussanak. Amiben persze én partner voltam. Jól látta , hogy elsősorban nem a versenyzőt kell elküldeni neves külföldi szakemberekhez, edzőtáborba edző nélkül, hanem az edzőt kell képezni, s ő majd továbbadja a tudást a sportolónak. Amit csak lehetett, megpróbált megmozgatni” – kezdte Ili néni. „Egyszer azonban a megkérdezésem nélkül kérték más szakember segítségét is, és Csaba ezt akkor kibékíthetetlen ellentétnek érezte, és visszalépett. Beszélgettünk azóta erről, és lehet, mai fejjel máshogy élné meg” – mesélte arról, hogy miért lett vége a duó élsportolói pályájának.

Utána kisebb űr következett, hiszen akkor már a Remport Gabriella, Nagy Sándor kettős – akiket szintén Berecz Ilona készített fel egy ideig – sem korcsolyázott, Engi Klára és Tóth Attila viszont még junior korúak voltak. A Remport, Nagy duó aztán a budapesti rendezésű 1984-es Európa-bajnokságra visszatért, ekkor azonban Ili néni már nem vállalta a velük való munkát. „Tucsi néni, a Spartacus vezetőedzőjeként azt mondta, majd ő patronálja a párost, nem erőszakolt rá engem arra, hogy vegyem vissza őket” – mondta, és azt is elárulta: az volt a gond, hogy amikor két hasonló szintű párral dolgozott, akkor a korcsolyázók rivalizáltak egymással, ami nem volt másképpen a Remport, Nagy és a Péterfy, Bálint kettősök esetében sem.  „Én ebbe kicsit belefáradtam egészségileg is, és azt mondtam, soha többet egy kategóriában nem szeretnék konkurenciát tanítani, mert nem szerencsés” – indokolta döntését.

„A szeretetet érezni kell!”
Utána edzői karrierjének legemlékezetesebb időszaka következett, az Engi Klára, Tóth Attila duó sikereivel tűzdelve, két olimpiával fűszerezve. „Velük dolgoztam a leghosszabb ideig, Klári alig volt 10 éves, amikor elkezdtem tanítani, s Attila is csak 12. 14 éven keresztül álltam mellettük” – emlékezett vissza a tréner.  Mindig volt egy-egy kiemelkedőbb párom, de ők hozták a legtöbb eredményt.”

Annyi edzőtábort töltött el velük az edzőnő, hogy egy idő után már nem is a klasszikus edző-tanítvány viszony jellemezte a kapcsolatukat. „Mindig törekedtem rá, hogy a korcsolyázóimmal legyen meg az a három lépés távolság, amitől érezik, hogy én az edzőjük vagyok. Nem vagyok híve annak, hogy valaki ajnározzon egy gyereket. Apukám azt mondta egyszer: nem kell azt mondani, kislányom, hogy valaki szereti a másikat, azt érezni kell!” – mosolygott az egyébként közvetlen és kedves Ili néni. „Velük viszont az edzőtáborokban kicsi gyerekként éveken keresztül hónapokat töltöttünk együtt, és nem egyszer előfordult, hogy spontán kibukott valamelyikükből: „anyu, figyelj ide!” És nem azért volt ez így, mert egy percig is azt gondolták volna, hogy én az anyukájuk vagyok, hanem ennyire szoros volt a viszony, hiszen munkán kívül is sok időt töltöttünk együtt.”

Ebben az időszakban kezdte Berecz Ilona saját lányát is edzeni: Vedres Noémi Szentirmai Endre oldalán lépett jégre. „Nem volt egyszerű időszak. Én nem is akartam, hogy így legyen, de belecseppent ebbe a világba, hiszen sokszor jött velem edzőtáborba. Nyolc éves volt, amikor azt mondta, szeretne komolyabban jégtáncolni” – mesélte. „Junior világbajnoki 13. helyig jutottunk, voltunk Eb-n, vébén, Kláriék mögött.. De élsportolók gyermekeként hosszú távon nagy volt rajta a nyomás, hogy bezzeg anyád, bezzeg apád mit ért el, ami őt nem motiválta, hanem inkább stresszelte. Aztán nem jutottak ki az olimpiára, és úgy érezte, nem szeretné tovább csinálni.”
Berecz Ilona archívuma: Natalia Dubovával 1998-ban Lake Placidben

Ilyenek ezek a mai fiatalok
Berecz Ilona azt vallja: akkor érdemes valamit csinálni, ha abba mindent belead az ember. „A tehetségen és a szorgalmon túl számomra az a fontos, hogy fanatikusak legyenek, akikkel dolgozom – eleinte ez jellemezte a munkát a következő kiemelkedő kettőssel, Turóczi Dórával és Major Balázzsal is. „Mindkét gyerek őrült céltudatossággal törekedett, hogy minél jobbak legyenek. Mindegy, hogy éjjel kettőkor, reggel ötkor, vagy vasárnap délben volt az edzés, , mert eredményesek akartunk lenni. Az elején nagyon jól működött minden, a szülői háttér is megvolt” – gondolt vissza erre az időszakra az edzőnő. „Akkor kezdődött a baj, amikor elsősorban már egyetemisták lettek, és csak másodsorban korcsolyázók. Úgy érezték,  már nincs akkora fejlődési lehetőség. Így van ez: amíg egy gyermek kicsi, évről évre őrült nagyokat fejlődik, addig a felnőtt versenyzőknek minden egyes percért, minden egyes pontért extrán meg kell küzdeniük.”

Engi Klára is megjegyezte az Életműdíj átadása előtti méltató beszédében: Ili néni néha jobban akarja a sikert, mint tanítványai. „Körülbelül három hete mondtam épp ugyanezt ezt egy edzésen a gyerekeknek…  Úgy érzem néha, én jobban akarom, mint ők. Időnként leszívja az erőmet , hogy próbálom nekik átadni ezt a szemléletet. Hogy a problémáikat tegyék félre, és azok ellenére is csinálják. S ha már csinálják, akkor úgy csinálják, hogy annak értelme legyen. Mert úgy nem megy, hogy itt vagyunk, de nem eléggé, meg iskolában is vagyunk, de ott sem eléggé, és aztán két szék között a pad alá esünk” – tört felszínre szeretett sportága iránt érzett szenvedélye. „Persze ott a rizikó, ha 16-17 éves koráig nem volt komolyabb eredménye, nem lehet nyugodt szívvel azt mondani egyik gyermeknek sem, tedd félre az iskolát, mert tuti, hogy befutsz” – fűzte hozzá.

Az edzőnő jelenleg a a tavalyi junior világbajnokságon már feltűnt, az idei szezont azonban sérülés miatt szinte teljesen kihagyó Marton Villő, Semko Danyl ketőssel dolgozik. Tanítványa tiszteletét mutatja a mester iránt, hogy tavaly Villő a MOL Alapítvány MesterM Díjára jelölte trénerét, amellyel Berecz Ilonát ki is tüntette a kuratórium. „Nagyon mutatósak együtt, de még jobban össze kell csiszolódniuk. Danylnak van egy extra kisugárzása, amelyre lehet építeni, és szerencsére már Villő is szívesebben mutatja magát, igyekszik nőies lenni a jégen, de még meg kell találni közöttük az egyensúlyt. Nem egy stílust kezdtek tanulni, ezt is össze kell gyúrni, de belőlük nagyon sokat ki lehet hozni. Még három évük van junior korosztályban,előttük a jövő– remélem nem veti őket vissza az, hogy egy évre kiestek a vérkeringésből” –  mesélt róluk mosolyogva.

„Az olimpián a jégtáncos is sportoló!”
Annak ellenére, hogy hosszú, és még mindig tartó edzői pályafutása színes élményekben gazdag, mégis könnyen ki tudta emelni, ami a legemlékezetesebb számára: az olimpia, amelyre versenyzőként azért nem juthatott ki, mert akkor a jégtánc még nem szerepelt az ötkarikás játékok programján. „Ez egy nagy álom volt. Hatalmas élmény, különösen az első, az 1984-es, Szarajevóban. Kijelenthetem, akkor éreztem először, hogy sportolók vagyunk” – jegyezte meg őszintén.  „A mi sportunkról mindig mondták, hogy a gazdagok sportja, a sok csillogás miatt inkább a színházhoz közelít, de közben kőkemény munka van benne. A versenyek privát részén is nagy volt az elegancia, a felhajtás, amelyben nem biztos, hogy jól érezte magát az ember, mert nem volt természetes. Az olimpián viszont, mi is sportolók vagyunk. Mindenki sportruhában ment mindenhova, a gyerekek pedig együtt ebédeltek a nagydarab jégkorongozóval épp úgy, mint a bobossal” – beszélt arról, ami igazán megfogta a légkörben.

Illemtan óra ellenére a gyerekek bizony gyerekek maradnak
Vannak azért olyan részei is azért a műkorcsolyát és jégtáncot övező környezetnek, amelyek segítenek az életben való boldogulásban. „Mondok egy egészen egyszerű példát. Fiatalabb edzőként például, ha Magyarországon azt mondtam volna neked, hogy bemegyek a Hiltonba, mert meg akarok inni egy kávét, akkor furcsán éreztem volna magamat. Mit keresek én itt? És hogyan is kell itt viselkedni? Melyik ajtón menjek be? Majd elmentem egy Európa-bajnokságra, ahol viszont a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a Hiltonban vagyok, és ott iszom kávét. Megtanult az ember ilyen közegben is viselkedni – magyarázta, és nem titkolta: ezt bizony a gyerekeknek is továbbadja. „Mindig mondom nekik, hogy ez egy jó előtanulmány az életre. Először persze megriadnak egy ilyen közegben, mert nincsenek hozzászokva. Saját tapasztalataim mellett, azzal is igyekszem segíteni, hogy viszek protokoll illemtan könyvet edzőtáborba, és kicsit belelapozgatunk, megnézzük, bizonyos helyzetekben, mit illik tenni és mit nem.”

A rögtönzött illemtan órák ellenére gyerekcsínyek azért természetesen megestek néha… „Volt, hogy kicseleztek. Előfordult, hogy edzőtáborban a fiúk nagyon szerettek volna kiszabadulni a kalitkából. Ültem a hotel előcsarnokában, azt hittem, hogy ők a szobájukban vannak – és közben elmentek az ablak előtt” – nevetett. „Nem hagytam  szó nélkül, de baj csak akkor lenne, ha rendőr hozná őket haza” – tette hozzá.

„Nem láttam volna a világot”
A jégtáncnak köszönhetően Berecz Ilona bejárta a világot, új perspektívákat kapott. „Nyitott voltam mindenre, a tanítványaimmal is megszerveztük időnkét, hogy kinn maradhassunk még néhány napot várost nézni. Ennek ellenére nem vágytam el, bár a férjem jégkorong karrierje révén lett volna rá lehetőségünk. Ehhez azonban disszidálni kellett volna, ő pedig átérezte, hogy nem tudnám itt hagyni a szüleimet. „Apukám mondta párszor, lehet, jobban jártam volna, ha építész leszek, de én erre azt válaszoltam: lett volna egy szép szakmám, de a világot nem láttam volna, és ennyi emberrel sem találkoztam volna. Áldozatokat és konfliktusokat is hozott persze, de nagyon sokat adott nekem a jégtánc.”

Reméljük, sokat látjuk még Ili nénit a jégpálya palánkja mellett ezután is – ugyanígy, szenvedéllyel!

Seat